Amikor a címet fölírtam, azt gondoltam, sok mindent mondhat, de már látom, hogy nem. Felteszi ugyan az engem leginkább foglalkoztató kérdést, de túl köznapi, túl triviális kérdés ez.
A nap, melyen írom ezt, csak ismét egy nap életemből: ugyanúgy induló, mint az összes többi. Szürke és unalmas.
Noha süt a Nap, a madarak csivitelnek, és nekem is meglenne minden okom a jókedvre, de csak lenne, mert hát mindenem megvan: család, a szerető féltés, mégis más az, amire vágyom.
Hogy helyreálljon világrendem, csak egy apró szikra kellett, csak egy jó tett és egy szép dallam.
Hogy érthetőbbé tegyem szavaim: befutott a metró az Örs vezér térre, leszálltam, és megálltam egy percre. Van még időm a hév megérkezéséig, jócskán van.
De mit is kezdjek ezzel az idővel?
Nem sokáig töprengtem, folytattam utamat. Az aluljáróban, pedig meghallottam a Hegedűst, akit már oly sokszor láttam az idén, de sose volt időm megajándékozni a játékáért. Pedig a dallam, amit játszott, olyan gyönyörű és szívhez szóló volt.
A Székely himnuszt játszotta. Hát most nagy igyekezettel nyúltam is a pénztárcámba, és mire odaértem egy ötszázas bújt elő az ujjaim közül. Kissé remegő kézzel odaadtam neki, ő pedig váratlan mozdulattal átölelt. Ettől az öleléstől meleg érzés járta át testemet. Nem volt több, csak egy ölelés, és egészen hiányzott belőle az, ahogyan férfi nőt ölelni szokott: egyszerű, meleg, emberi ölelés volt, ami szívből jött, ami nekem szólt.
Elgondolkodtam még máson is, az ölelésen túl. Miért pont a Székely himnuszt játszotta? Miért pont ezt a fájón-szép dallamot? És a harmadik kérdés, amit talán könnyebb lenne megválaszolni: miért pont ő tudta nekem ezt a dalt olyan átéléssel előadni?
A művet, ugyebár, 1921-ben írta Csanády György nagy fájdalmában.
Életről, halálról, küzdelemről, szenvedésről.
Benne van minden székelység, minden emberi. A versben Csaba királyfi szellemét idézi meg, aki a székely nemzet lelkületében és mondáiban messiásként szerepel.
Ez az utcai muzsikus itt, egész életén át küzdött és küszködik.Akár a székelyek, akár mi mindannyian. Ezért játékában ott a szív, az értelem, ami nem csak nyugszik a dalban, hanem felszínre tör. Át tudja élni, át tudja venni mások szenvedéseit, és amondó vagyok, mindenki át tudja élni, aki hallja e dallamot, aki érzi, hogy él, és megérti azt is, hogy miért él.
A második kérdés, már inkább csak rám vonatkozik. Miért ragadt el annyira ez a fájó dallam?
Ember vagyok magam is, és naponta, újra meg újra megküzdöm az élet ajándékaiért, vagy csöppnyi örömeiért. Az úgynevezett életért.
Kezdem érezni már, hogy ez mennyire fontos.
Mitől ember az ember?
Íme egy másik kérdés, ami gyakran foglalkoztat. Hadd szűkítsem a kérdést most egy emberre: mitől ember, emberi ez a zenész?
Talán attól, hogy érez, hogy két lábon jár, hogy az agya tekervényes, hogy gondolkodik? Igen, ez is mind benne van, de egy állat is, érezhet, gondolkodhat.
Jó, tudom, nem úgy, mint az ember, nem olyan az agya, de azért közel áll, nagyon közel.
Akkor hát egy marad: az érzéseink azok, amelyek fölébe emelnek minket az állatvilágnak. Mert remekül tudjuk érezni a fájdalmat, de remekül el is tudjuk palástolni. Át tudjuk mások helyzetét élni, segíteni tudjuk a gyengébbet, megértjük az eltévedt bárányt. Erőn fölül tudunk teljesíteni, ha kell.
De mindez semmi.
Amitől az ember ember, amitől ez a zenész is ember, az nem magyarázható meg ilyen könnyen. Nincsenek rá fiziológiai magyarázatok, sem matematikai, kémiai képletek.
Valami más, valami több rejlik itt. Tudom, érzem.
A dallam ugyanaz volt ma is, mint amelyet oly sokszor nem hallottam meg rohanásomban. Ám most meghallottam, mert volt időm észrevenni azt, aki nem rohant, aki egyszerre magányos és reménykedő, mint a Székely himnusz, mint az a kislány, aki valaha voltam.
Amikor ezt megértettem, talán én is elkezdtem érezni, és megérteni mások sorsát.
Azt hiszem, nehezen találhatok ennél szebbet ennél az utcai zenész által játszott Székely himnusznál.
AJÁNLOM AZ OLDALT
