Közönséges, mégis mindent elmondó címet adtam naplóbejegyzésemnek. Az álmok valóra válnak - kicsit olyan, mintha egy tipikus amerikai filmet nézne az ember. Pedig, az álmok, a vágyak tényleg teljesülnek, ha az ember ismeri a korlátait. Vegyünk egy példát. Két hónap kóma után felébredtem, teljes értékű ember akartam lenni, ismét, talpra akartam állni, és ím itt vagyok. De ez most lényegtelen. Mert a címem mögött tényleg nagyon sok minden van. Egyfajta belső tartalom. Valami, ami mindenkinek más és más. De visszatérnék most az amerikai filmekben megfogalmazott kérdésre. És igen, jogos, hogy nem hiszünk ebben. Mivel az álmok egy tapsra, tán hosszú évek munkája után se válnak elérhetővé. De a szlogen remek, mert hitet ad, hitet önmagunkban. De van, amikor a hit sem elég, ahhoz, hogy erőt adjon.
Nekem viszont, sokszor, sok formában adott már erőt. És mindezen túl kerestem a harmóniát, az egyensúlyt, a jó és rossz dolgok között. Próbáltam megteremteni, a saját kis világom egyensúlyát, ami nélkül talán nem tudtam volna élni. Persze ma is sok kisebb háborút vívok, mert 10 évesen föladtam az önálló gondolkodás, önálló döntés lehetőségét. Nem tudom miért. Talán csak egyszerűen, szabadon keresni akartam a harmóniát, az egyensúlyt. Nem törődni mással, csak a szellememet építeni, erősíteni, fejleszteni. Aztán, így jött ki, hogy elfogadjak. Elfogadtam másokat, hogy átérezhessem szenvedésüket, hogy minél több embert megérthessek, és tudjam, miért kell segíteni.
Szép lenne ez a történet, mégse az, mert elszalasztottam az önálló döntés lehetőségét. Habár nem lehet egyszerűen megmagyarázni az életet, és azokat a kérdéseket, amik bennem oly sokszor fölmerülnek, mégis itt egy ok, hogy miért kell élnem. Még nem vagyok teljes egész, és még várnak háborúk. Ezért nem adhatom föl.